Harmincon túl, negyvenen innen

Székely Luca jegyzete

Harmincon túl, negyvenen innen…

Milyen stabilak mások, ugye?

Legtöbbször azt mutatják, sőt mutogatják, hogy mennyire kerek a világuk, minden a helyén és boldog, csillámporral megszórt egyszarvúként nyargalnak át az élet virágos, illatos, fényes mezején. Sehol egy borúra okot adó felhő, vagy egy kis hepe-hupa, amiben megbotlottak, egy domb, aminek a megmászása nem ment elsőre (vagy sokadikra se), sőt az útjukba nem hajlandó kerülni semmilyen hegy, aminek a meghódítása túl nagy falatnak bizonyult a számukra.

Közben mi a helyzet velünk, földi halandókkal, akiknek a sörénye nem mindig frissen mosva repdes a szellőben, sőt legtöbbször közel, s távol nem ez a legnagyobb problémánk, hogy uncsiii az élet és nincs mit posztolni a közösségi oldalakra? Mi van akkor, ha az egyik nagy vízválasztó életkor környékén ránézve az életünkre, arra kell ráébrednünk, hogy bizony nem lesz belőle a jövő évre nyomtatható falinaptár? Szerintem mi vagyunk többen…

Mostanság foglalkoztat annak a gondolata, hogy miként is akarjuk valójában leélni az életünket. Úgy-e, ahogy azt sugallják nekünk, ahogy a megszokás diktálja, vagy ahogy az utóbbi sok-sok évben a közösségi oldalak kínálják és feszítik ránk? Vagy talán ahányan vagyunk, annyiféle válaszunk van erre a kérdésre?

Lehetne tabukat döntögetni olyan felvetésekkel, minthogy mi van, ha valakinek nem jelent különösebb büszkeséget a nemzetisége és nem akarja lépten-nyomon bizonygatni ennek az ellenkezőjét? Mi van, ha nem akar gyereket egyáltalán, holott ennek biológiai akadálya nincs? Mi van, ha szabad akaratából nem tesz meg mindent azért, hogy minél többet birtokoljon, minél magasabb legyen a jövedelme és tolja gazdaságunk szekerét? Mi van, ha el akarja hagyni az addigi életét, (még mindig a harminc vonzáskörzetében élőkről beszélve), az országot, ahol idáig élt? És akkor mi van, ha úgy dönt, kiszáll a mókuskerékből és felszívódik valamerre a világban és nem jön vissza, amíg a kedve az ellenkezőjét nem diktálja?

Igen, többnyire csak kérdéseim vannak. Válaszaim kevésbé, meg hát ahányan vagyunk, annyi a válasz is. De annyi sok, akár ki nem mondott kérdőjelet és boldogtalanságot látok magam körül, hogy úgy érzem ezek a – és még sok hasonló- kérdések validak és léteznek attól függetlenül, hogy kimondjuk-e őket, vagy sem, vagy éppen az ellenkezőjét préseljük át az életünkön.
Boldogtalanság és szorongás.
Sok kortársam lelkiállapotát ez jellemzi ma Magyarországon. Úgy érezhetjük, hogy nyomás alatt vagyunk, teljesítenünk kell, le kell tennünk valamit az asztalra azzal, hogy megházasodunk, sokasodunk, dolgozunk látástól vakulásig és mindezzel eltöltjük az egész életünket. Nem szükséges, sőt zavaró az önmegvalósítás, a pihenés, a magunkra és a szeretteinkre fordított, értékes idő, és úgy általában kérdéseket feltenni.
Arról nem is beszélve, hogy esetleg időnként nem árt kitekinteni a saját életünkön túlra és meglátni másokat akár segítő szándékkal.

Ha kérdezünk elsősorban önmagunktól, kényelmetlen válaszok születhetnek és fognak is óhatatlanul. Tényleg ő az az ember, akivel az életem hátralévő részét le szeretném élni? Vagy, továbbra is ő az? Valóban az az életem egyetlen célja, hogy a gyerekeim minél több mindent megkapjanak? Az a kérdés, hogy “ez a munka boldoggá tesz?” pedig szerintem sajnos a legnevetségesebbek egyike, nem forszírozzuk.
Mindegy, hogy nő, vagy férfi, a majd holnapokban reménykedünk miközben homokba dugjuk a fejünket. Álmodozunk rég volt szabadságról, fiatalságról, bolond nosztalgiának tekintjük azokat az életszakaszokra való visszaemlékezéseket, amik hiányoznak, vagy amikből valami fontos, vagy éppen valaki fontos hiányzik, mert már nem része az életünknek. Közben az is lehet, hogy ez a nosztalgia mást üzen.

Boldogtalanság, szorongás, halogatás, egyre hosszabb a sor, nehéz elbírni ennyi mindent, elnyomjuk ezért őket. Ezt pedig a legkönnyebb manapság, amikor az érzékeinket elnyomó és leterhelő impulzusok végtelen sorával nézünk szembe. Bele is merülünk “boldogan”, addig sem kell gondolkodni. Sokszor azonban, ha túlfeszítjük a tempót, a tekintetünket pedig örökké kifelé irányítjuk, a testünk jelez, hogy eddig és ne tovább. Ilyenkor bezzeg utáljuk és haragszunk rá, pedig annyit tesz értünk, hogy nem szabadna rá mással, mint hálával gondolnunk. De ez egy másik téma.

Szóval mit teszünk akkor, ha a testünk kényszerít minket térdre? Néhányan elgondolkozunk, hogy min is kellene változtatnunk, ekkor is születhetnek jó és rossz válaszok egyaránt. De sokan még ekkor sem teszik fel a fontos kérdéseket, helyettük inkább gyógyszereket kapkodnak be és erejüket arra használják, hogy elnyomják a testük jelzéseit. Az élet pedig valamilyen formában így is megy egy darabig. Csordogál leginkább.

Meglehetősen pesszimista vagyok a témában, ez mostanra talán kiderült. Viszont ‘de’ azért van most is. Hiszek abban és ismerek is ilyen embereket, akik bebizonyítják, hogy vannak, akik képesek felülkerekedni mindezen. Akik képesek azt mondani, hogy magasról teszek rá, mit kellene tennem és helyette azt teszem az életemmel, amit szeretnék, mert csak egy van belőle és megbecsülöm. Ha ez éppen nem az írás elején felsorolt szentségek valamelyike, akkor puff neki, a Föld akkor is forog tovább. A nehéz ebben az, hogy az ilyen elhatározásnak belülről kell fakadnia, saját forrásunkhoz kell leásnunk, hogy megtaláljuk azt a motivációt, ami elindít és mozgásban tart. Segíteni pesze lehet kívülről, támogatni, irányt mutatni, rávilágítani dolgokra, de az igazi munkát nem spórolhatjuk meg.
Drága kortársaim és nemcsak ti! Tegyétek azt, amit szeretnétek! Ne engedjetek a bűntudatnak, a túlzó kötelességérzetnek, félelmeknek, fájdalomnak, sem a szégyennek. Ne törődjetek azzal, hogy mit illik és mit nem, sem hogy eljött az ideje, ezért KELL.
Nem kell.
Lehet.

Székely Luca facebook

Forrás Székely Luca facebook

Get real time updates directly on you device, subscribe now.

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk. Ismerje meg tájékoztatónkat arról, hogy milyen sütiket használunk, vagy a beállítások résznél ki lehet kapcsolni a használatukat. Elfogad Elolvasom