Február 20. – A pipázók nemzetközi napja

A pipát már az ősidőktől fogva használják. A rómaiak és a görögök átvették keleti szomszédaiktól a pipát. Mivel a dohány csak a XVI. században került az Óvilágba, az Amerikán kívüli világban a pipát általában hasis szívására használták. A dohány a XVI. században került Európába, majd az egész világon gyorsan elterjedt.

A pipa fejrészét leginkább bruyergyökérből, kukoricacsutkából, tajtékkőből vagy cserépből, ritkábban meggyfából, olajfából, juharból, mesquitofából vagy tölgyből készítik. A pipafejet gyakran művészi faragások díszítik.
A ma forgalomba kerülő pipák többsége bruyergyökérből készül, természetes tűzállósága és nedvességelnyelő képessége miatt.
A Meerschaum (tajték) (víztartalmú magnézium szilikát) ásványi anyag. Jó formázható, így dekoratív és figurális alakzatokat lehet létrehozni belőle.
A tajték vagy porcelánbetétű korsótök-, más néven „calabash” pipa régóta kedvelt, de elkészítése munkaigényes, és drága. Az alacsony súlypont lehetővé teszi, hogy a pipázó személy a pipát a szájában tartsa, mely által a kezei szabadon maradnak.


A “csutkapipa” olcsó és hatékony. Mielőtt pipát készítenének belőle, a kukoricacsutkát két évig szárítják. Ezután kivájják, és kialakítják a tűzteret. A fejet ezután gipsz-alapú keverékbe mártják, majd külsejét lelakkozzák vagy leolajozzák. Végül fenyőből készített szárat illesztenek a fejbe.
Faragás helyett a pipaszárat inkább öntik, anyaga jellemzően eltér a pipafejétől. A pipaszár és a csutora formázható olyan anyagból, mint pl. az ebonit, lucit, bakelit vagy puha műanyag. Kevésbé gyakori a nádból, bambuszból vagy kivájt fából készült pipaszár. Régebben a drága pipák szárát borostyánból készítették, de ez manapság már ritka.


Magán a pipán, valamint a gyufán vagy öngyújtón kívül, a pipásnak általában szüksége van egy tömőfára, egy pipaszurkálóra, a pipa kiürítéséhez valamilyen eszközre és pipatisztító szálra.
A vízipipa, ghelyan, sisa vagy nargilé egy közel-keleti pipa, amely a vízkamrában áthaladó füstöt lehűti. Hagyományosan a dohányt valamilyen édesítőanyaggal keverik össze, például mézzel vagy melasszal. A gyümölcsös ízesítés egyre népszerűbb. A dohánykeverék tetejére fóliát vagy egy fém vagy üveg szűrőt tesznek, amire ráhelyezik a parazsat. Ennél hagyományosabb dohánykeverék a „tömbeki”: ez száraz ízesítetlen dohány, melyet a pipázó vízzel megnedvesít, kinyomja belőle a felesleges nedvességet és közvetlenül a tetejére teszi a szenet. A hagyományos keverékhez sorolható a „jarak” is, ami gyümölccsel ízesített, és pasztaállagú.

Get real time updates directly on you device, subscribe now.

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk. Ismerje meg tájékoztatónkat arról, hogy milyen sütiket használunk, vagy a beállítások résznél ki lehet kapcsolni a használatukat. Elfogad Elolvasom