Select Page

  • Debrecen időjárása
    napos
    17°C
     

Pikó Sándor élete és munkássága

Pikó Sándor élete és munkássága

A legtöbben, mint a Virágkarneválok díjnyertes kocsijainak tervezőjét és kivitelezőjét ismerik, illetve a város 50 éves rocktörténetében önálló fejezetet jelentő Lux Együttes egyik alapító tagjaként tartják számon. A mostani tárlaton Pikó Sándor, Debrecen képzőművészeti életének meghatározó személyisége, festményein, grafikáin és plasztikáin keresztül mutatkozik meg – tegyük hozzá: nem először. Első bemutatkozó kiállítása is itt volt, a Debreceni Művelődési Központ legendás elődintézményében, az IPK-ban, majd 60 éves jubileumi tárlatára is a Kossuth utcai kiállítóteremben került sor. Az alkotó ebben az évben töltötte be 65. életévét, ám újabb jelentkezése nemcsak ennek köszönhető: a Jelenések könyvét megjelenítő festménysorozata újabb darabbal gazdagodik, s a kiállítás a mű készülésének folyamatába is betekintést enged.

Pikó Sándor képzőművész kiállítása 2013. szeptember 11-én (szerdán) 17 órakor nyílik a DMK Belvárosi Galériájában (Kossuth u. 1.).

Pikó Sándor tollából:

 

Magamról.

 

 

Első lépéseimet Apám festő műtermében tettem. Gyermekkoromban ott lábatlankodtam, ha kellett, ha nem. Nem tanított, de nem is küldött ki. Ha kérdeztem – mert kérdeztem ezerrel -türelmesen válaszolt és megmutatta, amire kíváncsi voltam. Adott papírt, ceruzát, festéket, ecsetet, vett gyurmát, agyagot, gipszet és faragó szerszámokat. Nem erőltette rám a látását, hagyta, hogy kialakuljon a saját szemléletem, segített, hogy megvalósítsam az elgondolásaimat. Mára már tudom, hogy példamutatásával mindig előttem járt, figyelő szemével mindig mögöttem volt és anélkül, hogy észrevettem volna, meghatározta azt az utat, amin most is járok. Még életében megköszöntem és azt is tudom, hogy miért mondta, hogy amit tett az természetes és azért nem jár külön köszönet, mert most én is ezt felelném az én gyermekemnek.

 

Amikor játszottam, mindig olyat játszottam, aminek a végén megmutathattam, hogy mit csináltam és ezt a többi gyerekkel is megosztottam. Összehajtott papírból madarakat vágtam ollóval, színes ceruzával kiszíneztem és eljátszottuk, amint a sasok megtámadják a paradicsommadarakat, de a vége mindig valamiféle megbékélés volt, mindenki örült és az ellenségek együtt ettek valamit, majd megpihentek a polcon, várva a holnapi játékot, de a gyakoribb az volt, hogy a „madarászok” hazavitték, amivel ők játszottak. Van olyan madár, amit még most is őriz egykori játszótársam. Másnap homokból építettem várat, papírból hadsereget készítettem és elkezdődött az ostrom az oroszok ellen, de ezt csak nagyon csendben lehetett mondani, nehogy illetéktelenek is meghallják, mert azokból volt bőven, ez nagyon nagy bűn lett volna, mert ebből egyenesen következik, hogy mi hallgatjuk a „szabadejurópa” rádión a teneager partit, mert azért meg halál járt, de egy fenekelés mindenképp és ezt az udvar bármelyik felnőttje elvégezhette. Ezért, vagy azért, mert a szívünknek jobban esett, ezeknek a háborúknak a végén is békét kötöttünk, néha még békekölcsönt is jegyeztünk, aminek fagylaltozás lett a vége Ruzicskáék cukrászdájában. Ekkor is közös volt az öröm és valahogy ez megmaradt az életemben. Minden, amit csinálok „felnőtt fejjel” ma is ilyen. A festményeimet nem adom el. Kiállítások alkalmával, közönség találkozókon megbeszéljük. Én elmondom, hogy mit tanultam a képtől, miközben festettem és együtt örülünk a műnek, ha összeérnek a gondolatok, mert ilyenkor már én is műélvező vagyok. Talán nem is kell kifejteni a gondolatot, hogy mi történik, amikor zenélek, akkor valóban együtt olvadunk föl abban a létben, amit sem lefesteni sem leírni nem lehet. Ilyenkor a lélek elhagyja a testet és a Teremtő Isten ölelésében feltöltődik és erőt gyűjt, hogy visszatérvén a test börtönébe, viselje sorsát, hogy legyen ereje alászállni, majd fölemelkedni egy új műben és magával hozni a mélyben botorkáló lelkeket, kik maguktól nem tudtak volna följönni a fényre, hogy éljenek.

 

A Virágkarnevál életem nagy játéka. Testet emésztő, kegyetlen játék, de gyönyörű! Lehetne egyszerűbb is, de az élet így adja elém és én így is szeretem. Kirándulás a formák világába, mintha egy másik bolygón járnék. Behunyt szemmel, tapintva is szép a forma, az érzékek világába visz, körém simítva a teret, lebegek az idomok szabta létben, hol alul, hol fölül.

 

Ha virág, akkor világ, tartja a népi bölcselet és mondja az Isteni Teremtés Igei nyelve a magyar és körülöttem minden virág, színével, illatával, varázslatos formáival, a teremtés megannyi diadala és mind, mind a magért. A magért! Ez kötelez engem, hogy nekem is teremtenem kell a magam módján, onnantól és addig, ameddig ellátok, ameddig megadatott, hogy lássak, míg van mag, addig vetnem kell, és az aratás Babba Mária Boldogasszony Anyánk ünnepén, a megtöretett, de feltámadott Krisztustest új kenyér ünnepén, mikor elindul a menet, a karneváli forgatag, mikor a csoportok zenéi még együtt szólnak, kakofón káoszba keveredve forognak a harmóniák, dübörögnek a dobok, sípok és fuvolák versenyt futva a trombitákkal ezer zászló között… Elindul a menet és látni, hogy gyermek, s felnőtt együtt tapsol, nevet önfeledten, mi lehet felemelőbb ennél, én is az aszfalt fölött járok, mint minden ember, aki ott van, körülöttem ezer tenyér csattan és akik látnak nem tudják, hogy azt a virágkocsit én csináltam, mert én is énekelek és tapsolok, ilyenkor már én is csak egy vagyok, egy közülük, aki velük együtt ünnepel és akkor hálát adok az Istennek, hogy adott erőt és végig tudtam csinálni ezt a hatalmas felelősséggel járó megpróbáltatást, hogy adott erőt akkor is, mikor már úgy éreztem, hogy itt van a vég, hogy volt anyag, hogy volt virág, hogy volt pénz mindezekre, hogy volt munkám, és megköszönöm az Istennek, hogy meghagyta nékem a gyermekkor örömeit, hogy ma is olyan lehetek, mint gyermekként voltam és, hogy gyermekként már felnőtt lehettem, hogy megmaradt bennem a gyermeki tiszta erkölcsiség, a mindig jobbítani akaró szándék, a munkám iránti alázat, szeretet és, hogy mindig jó kedvvel dolgozok, megmaradt a mások tisztelete – még akkor is, ha nem érdemli – mert nem az én tisztem az ítélkezés, az én tisztem az alkotás, mindig, mindenhol, mindenből,mindenkinek, mindenkiért. Ezzel tudom talán meghálálni a Teremtőnek, hogy nekem mind ez megadatott.

 

 

Bemutatkozás helyett írtam ezt a kedves idelátogatónak, ha az élet úgy hozná, hogy együtt dolgoznánk, tudja, hogy mire számíthat.

 

 

Pikó Sándor

LEGOLVASOTTABB A HÉTEN

Facebook